Annak a fájdalomnak, ami egy adott veszteség után jelentkezik, nagyon fontos a tiszta megélése.

Sziasztok

Nos korrigálnám a nem rég írt bejegyzésem.

Hülyeség. Nem tettem túl magam rajta. Én tényleg próbálom azt, hogy ne is gondoljak Rá. De néha...néha mikor csak úgy ülök és zenét hallgatok, mint most is tettem, eszembe jut. Eszembe jut, hogy boldog voltam. Az emlékek csak úgy megrohamoznak. Ilyenkor eszembe jutnak a séták, amikor fönt voltunk a dombon. Ami akkor a Mi dombunk volt. Imádtam ott lenni Vele. Most gondolhatjátok, hogy mit rinyálok még mindig, de én is örülnék, ha tudnám a választ. De már mindegy, mert ma úgy is fogok Rá gondolni. Akkor meg teljesen lényegtelen, hogy leírom vagy sem. Szóval folytatom. Emlékszem, hogy amikor suliba mentünk gyakran le voltam cseszve, mert sokat késtem. És ha este mentünk ki, akkor is általában. Most már nincs ilyen. Vagyis van, mert még mindig kések, de Ő már nem fog ez miatt baszogatni. Annyi minden van még. Csak az már nagyobb baj, hogy mindegyik emlék fáj. Most ebben a percben fáj. De ez van. Úgy se tudok ellene mit tenni. Szerettem azokat az estéket, amikor átjött. Azokban az órákban annyit hülyéskedtünk, mint mások szerintem 1 hét alatt. Általában olyankor hajnalban mászott haza. Anyáék soha nem szóltak érte. Bár mikor Mi ketten még javában hülyültünk, akkor anyáék már rég aludni szoktak. Akkor mindig azt hittem, hogy tovább fog tartani.

"Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Túléltem. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni."

És a mai hó is. Eszembe jut Róla. A kutyáját, Mimit, sétáltattuk és Erikék is ott voltak. Akkor is hó volt és dobáltuk egymást. Jó volt. Meg amikor fagyosak voltak az utak tavaly. Azt akkor le is írtam, hogyan jöttünk haza suliból.

"Mindig barátra vágytam. Kerestem valakit, aki szeret, és együtt érez velem. És lám, e néptelen tengeren megtaláltam, de sajnos csak addig, míg értékét fölismertem, s mindjárt el is veszítem őt."

Az utolsó emlékem...az utolsó igazán jó emlékem Róla talán az, amikor csak úgy sétáltunk városba. Akkor csak úgy jött a sok hülyeség. Akkor mondtam Rá azt, hogy Filippo és én meg Alfonz lettem. Aztán feljöttünk hozzánk és megnéztük a Tükrök című filmet. Utána meg nem mertünk tükörbe nézni. És tudom, hogy felvettünk telefonnal egy videót. Aztán pedig lementünk pályához, oda a padhoz és csináltunk egy képet. Igen, biztos vagyok benne, hogy ez volt az utolsó olyan emlék, ami még tényleg boldog és vidám volt.

"Veszteség. Milyen egyszerű, mégis hatalmas szó! Ha az ember nem tanul meg bánni vele, és elfojtja az emiatt érzett fájdalmát, az egész életére rátelepedhet."

Csak néha eszembe jut, hogy vajon Ő szokott-e rám gondolni. Szokott-e az emlékekre gondolni...és hiányzok-e Neki néha?

http://www.youtube.com/watch?v=8EvybRLdFSc&feature=PlayList&p=A870C3E21B3B6A85&index=20 - az egész okozója, pedig ez a szám